Az 1960-as évek a magyar
film megújulásának korszaka. A hazai film sokszínűvé válását
és az újhullámos hatások magyarországi megjelenését több különböző
tényező egyidejű megváltozása tette lehetővé. Az 56-os eseményeket
követő megtorlások után a hatvanas évek elején ismét enyhülés
figyelhető meg a kultúrpolitika területén, ez kevésbé szigorú
ellenőrzést és liberálisabb irányítást hozott magával a filmiparban.
A korábbi két filmgyárból négy független játékfilmes stúdiót
hoztak létre, élükön filmes szakemberekkel, s ezek a művészeti
alkotócsoportok már önállóan dönthettek egy-egy filmterv elfogadásáról
és forgatásáról, csak az elkészült filmet kellett bemutatniuk
ellenőrzésre.
A filmtervek soklépcsős, előzetes kontrollja
helyébe így inkább az utólagos ellenőrzésre koncentráló rendszer
lépett. Ennek ellenére kevés filmet tiltottak be a korszakban,
egyrészt mert a stúdiók és a filmkészítők maguk is többé-kevésbé
tiszteletben tartották a politikai vezetés által megszabott
szabályokat, másrészt mert a kádári kultúrpolitika igyekezett
liberális színben feltüntetni magát. A szókimondó, társadalomkritikusabb
filmek bemutatásának engedélyezése és külföldi fesztiválokon
való szerepeltetése nagyban hozzájárult a kedvező kép kialakításához.
A korszak filmjeire ugyanakkor jellemző az az elbeszélésmód,
amely áthallások, parabolák, modellszerű helyzetek megjelenítése
révén közvetett módon kritizálta a kor politikai és társadalmi
viszonyait. A Balázs Béla Stúdió megalakítása szintén fontos
lépés volt a megújulás szempontjából, mert bár a stúdió meglehetősen
kis költségvetésből gazdálkodott, nem volt bemutatási kötelezettsége
(a fiatalok itt szabadon készíthettek filmeket, de csak a
cenzúra által engedélyezett darabokat lehetett nagyközönségnek
bemutatni), és így a műhely a főiskolán frissen végzett és
más fiatal filmkészítők szabad kísérletező terepe lett. Ebben
az évtizedben a főiskolán végzett rendezők viszonylag hamar
jutottak filmkészítési lehetőséghez, így a hatvanas évek a
filmszakma nemzedéki megújulását is magával hozta, ráadásul
a fiatalok között is kialakultak sajátos arculattal rendelkező
csoportok.
A hatvanas évek magyar filmjére erőteljes
hatást gyakorolt a Nyugat-Európában korábban indult modernizmus,
de miként Csehszlovákiában és Lengyelországban, a kor magyar
filmművészete is történelmi, politikai és kulturális háttere
által meghatározva építette be az újhullámok egyes elemeit.
Például a francia újhullámra jellemző lázadó, fiatalos szemlélet
és filmnyelvi kísérletezés nálunk ritkán jelenik meg tiszta
formájában (leginkább Szabó István korai kisfilmjei és pályakezdő
trilógiája – Álmodozások kora, Apa, Szerelmesfilm – valamint
Sándor Pál első filmje, a Bohóc a falon sorolható ide), e
filmek a fiatalság életét, problémáit, látásmódját nem lineáris,
csapongó elbeszéléssel és játékos, kísérletező filmnyelvi
ábrázolásmóddal mutatják be. A legtöbb filmben azonban ezek
a kérdések más alapvető problémákkal kombinálódnak (pl. a
történelemmel való szembesülés, generációs konfliktus, a kortárs
társadalom kritikája).
Az ötvenes évek megrögzött sémáihoz képest új szereplőtípus
a pozitív értelmiségi figura, aki tele cselekvési vággyal
és újító ötletekkel próbál érvényesülni, nemcsak a politikai
korlátokkal, hanem a bürokráciával, az idősebb generáció megcsontosodott
szokásaival és megingathatatlan pozíciójával szemben is (Álmodozások
kora, Megszállottak, Falak, Szemüvegesek). A téma még a dokumentumfilmben
is megjelenik Kovács András Nehéz emberek című művében, és
az évtized végén már ezen pozitív értelmiségi kép kritikájával
találkozunk Herskó János: N. N. a halál angyala című alkotásában.
Az értelmiségi problémákat ábrázoló filmek hősei folyamatosan
reflektálnak helyzetükre, jellemző e filmekre a párbeszédes
jelenetek nagy súlya, melyekben a szereplők filozofálgató,
moralizáló dialógusok segítségével próbálják megtalálni a
helyes utat.
A hatvanas években ismét megjelenik
az igény a vidéki életforma és a parasztság sorsának megjelenítésére,
azonban ezt a fiatal filmesek már saját generációjuk szemszögéből
ábrázolják. Fiatal hőseik számára ez az életforma már a múlté,
melynek tisztelik erkölcsi értékrendjét, de nosztalgiával
és egyben kritikával közelednek felé. Kritikájuk nemcsak az
előző évtizedek társadalmi viszonyait érinti, hanem bírálják
elődeik tehetetlenségét, beletörődését, a lázadás hiányát
is. A múlttal való számvetés és az apák, nagyapák életformájával
való szakítás számos film témája (pl. Oldás és kötés, Feldobott
kő, Tízezer nap, Hogy szaladnak a fák…, Zöldár). Ugyanakkor
e filmek fiatal alkotói számára már csak eszmény, de nem követhető
példa az Emberek a havasonban vagy a Talpalatnyi földben és
néhány más ötvenes évekbeli filmben megfigyelhető, a hétköznapi
élet cselekvéseit megjelenítő, a részletek aprólékos ábrázolásán
alapuló realizmus. Szakítanak elődeik helyenként balladai
hangvételű, realista ábrázolásmódjával, náluk múlttal szembeni
távolságtartást egyfajta stilizált megjelenítési mód is jelzi,
amely már a hetvenes évek egyik jellegzetes irányzatát vetíti
előre (pl. Feldobott kő, Tízezer nap).
A nemzedéki konfliktus témája az évtized
második felében könnyed, szórakoztató formában is megjelenik,
általában a kor népszerű popzenekarainak részvételével készült
művekben (Ezek a fiatalok, Szerelmes biciklisták, Eltávozott
nap, Szevasz Vera).
A múlttal való szembesülés nem csak
a fiatal rendezők témája, az idősebb alkotók számára is ekkor
nyílik lehetőség arra, hogy számot vessenek az előző évtizedek
eseményeivel. Náluk hiányzik a nemzedéki konfliktus motívuma,
a filmek középpontjában viszont ugyanúgy egyén és politika,
a személyes sorsok történelem általi meghatározottsága áll,
azokat az erkölcsi kérdéseket vizsgálják, melyekkel az egyén
az ilyen konfliktushelyzetekben szembesül (pl. Párbeszéd,
Húsz óra, Hideg napok). Ezen filmekre jellemző az a sok modernista
filmből ismert elbeszélésmód, mely a történetet különböző
szereplők nézőpontjából, egymástól eltérő értelmezéseket egymás
mellé helyezve mutatja be, anélkül, hogy az alkotók ítélkeznének
az egyes történetverziók igazságtartalmáról, ezzel is jelezve
az értékek elbizonytalanodását modern világunkban.
A hatvanas évek nemcsak a modernista film nagy korszaka Európában,
hanem a szerzői filmes életművek kiteljesedésének ideje is,
s egy ilyen tendencia a magyar filmművészetben is megfigyelhető.
Jancsó Miklósnál korai filmjei után az Így jöttemben és a
Szegénylegényekben jelenik meg először a rá jellemző vizuális
stílus – hosszú beállítások, lassú, hosszan kitartott vízszintes
kameramozgások, erős kompozíciók – és ekkortól kezdve készíti
egyén és hatalom összeütközését elvont formában ábrázoló paraboláit,
melynek különböző változatai egészen a nyolcvanas évek végéig
jellemzőek lesznek életművére. Szabó István a hatvanas években
készíti legszemélyesebb hangvételű filmjeit, ahol a szubjektivitás
még egyes szám első személyű elbeszéléssel párosul, s bár
kifejezésmódja a későbbi évtizedekben objektívebbé és klasszikusabbá
válik, az egyén központi szerepe és az alkotó személyes témái
megőrződnek korai korszakából. Fábri Zoltánnál már az ötvenes
évek közepén készült Hannibál tanár úrban megjelenik sajátos
tematikája: az egyén morális választása a történelem által
előidézett határhelyzetekben – ezen téma teljesedik ki több
sikeres hatvanas évekbeli filmjében (Két félidő a pokolban;
Nappali sötétség; Húsz óra; Utószezon; Isten hozta, őrnagy
úr!). Ezek mindegyikében megtalálható a Fábri-filmekre jellemző
feszes történetvezetés, drámaian felépített párbeszédes jelenetek
és a színészi játék kiemelt szerepe. Makk Károly az ötvenes
években készített vegyes műfajú és stílusú művei után a hatvanas
évek elején egységesebb stílusú filmekkel jelentkezett (Megszállottak,
Elveszett paradicsom, Az utolsó előtti ember), ezek az egyén
felelősségét ábrázoló filmek talán életműve legpolitikusabb,
legdrámaibb darabjai, melyeket a hetvenes években egy szubjektívebb
világ ábrázolása és egy líraibb stílus vált fel.
A hatvanas években a művészfilm megújulása
mellett a magyar műfaji film is változatosabbá vált, felfedezhető
egy törekvés a műfaji skála bővítésére, új színészgárda bevonására,
és a kor szórakoztató filmjeire általában jellemző, hogy a
néhol kissé ügyetlen próbálkozásokat (pl. akciófilm, kémfilm)
a nagyszerű színészi alakítások teszik élvezetessé. A kor
legnépszerűbb közönségfilmjei Várkonyi Zoltán látványos Jókai-adaptációi
(A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáti Zoltán) és
Keleti Márton vígjátékai (Butaságom története, A tizedes meg
a többiek) voltak. Az izgalmat ötvenes évek szabotázs és katasztrófa-filmjeit
felváltó krimik (A hamis Izabella, A gyilkos a házban van)
és kémfilmek (Foto Háber, Fény a redőny mögött) szolgáltatták.
Még a James Bond-stílusú akciófilm meghonosítására is történt
kísérletet (Az oroszlán ugrani készül). A kabaréhumor hagyományát
szatirikus vígjátékok készítésével próbálták újjáéleszteni,
melyek fő sztárja az új komikusfigura, Kabos László volt (A
veréb is madár).
Az évtized végén ismét egy szigorúbb,
korlátozóbb politikai irányítás lesz jellemző, amelynek következtében
a rendezők a politikus, lázadó témáktól inkább a magánéleti
szféra felé fordulnak, és megjelenik a feltűnően szép fényképezésre
és a stilizált, lírai képi világra épülő úgynevezett „esztétizáló”
filmek irányzata.
Szerző: Vajdovich Györgyi
Forrás: Filmtörténet
Vissza
az előző oldalra
| Az
oldal tetejére
|